Derrick és Harry Projektmenedzsment Blogja

Készülés a lehetetlenre

2013. május 05. - Oberinspektor Derrick

Biztos voltatok már olyan helyzetben, hogy a feltűnt a láthatáron a NAGY PROJEKT. Az olyan nagy, amiről mindenki csak egyszer álmodik az életben, az olyan lehetőség, ami az ember bakancslistáján még a Claudia Schiffer-rel való randevút is megelőzi. Legalább két hellyel.

Claudia-Schiffer-claudia-schiffer-32326134-1600-1200.jpg

És mint az ilyen lehetőségek általában, kellően homályosak, sőt titokzatosak. Nem sokat lehet tudni róluk, hiszen ha nyilvános lenne, sokan tudnák, nem lenne titok. Egy merge, egy akvizíció, egy stratégiai összeborulás, egy színrelépés egy adott pillanatban, egy nagy dobás, amin a háttérben dolgoznak szörnyű erők. Épp ezért nem is beszélünk róla, még az ügyfél nevét sem ejtjük ki, legfeljebb csak cinkosan összehunyorítva, hogy „a dolog, amiről nem beszélünk”. És ilyenkor mindenki bennfentesnek érzi magát, gondterhelten hümmög, hogy bizony, bizony kemény menet lesz. Hogy mi pontosan senki sem tudja, és titkon reménykedik, hogy őt nem is érinti. Sok mindenkinek meg lehet ezt úszni, de az informatikának biztos nem.

Mert az ügyfeleket össze kell vezetni, a számlavezetést egységesíteni, a tranzakciókat végrehajtani kell, és még sorolhatnám. Főleg akkor izgalmas ez, ha a másik érintett fél ellenséges, neadjisten nem is tud a dologról. Tervezz úgy architektúrát, hogy fogalmad sincs, mi van a másik oldalon, mihez kell illeszkedni, egyáltalán UNIX van ott vagy Windows?! És persze nem beszélhetsz senkivel, mert akkor kitudódik. De legalább határidő, az van. Épp egynegyede annak, amit feszített munkával, tisztességes előkészítés után, közepes kockázatok mellett megvalósíthatónak gondolsz. Szép feladvány, nem?

Mi mást tehetnél, elkezdesz készülni. Elkezdesz ismerősök után kutatni, akik vagy ott dolgoznak, vagy dolgoztak, de legalább láttak már valakit arrafelé dolgozni. Különféle fedősztorikat gyártasz, potenciális szövetségesek után kérdezősködsz, akiket barokkos körmondatokkal addig kábítasz, míg rábólintanak arra, amiből valójában semmit sem értenek, de érzik, hogy készül valami. Ezeket időnként felhívod, a legváratlanabb elemi kérdéseket teszed fel, „akkor most az oracle maradjon vagy a db2?”, mikor értetlenkedik, elég annyit mondani, „tudod, amiről a múltkor beszéltünk”. Közben feletteseidet bombázod földhözragadt kérdéseiddel, melyekre általában nincs válasz, vagy eléggé goromba. Idővel leszoksz a kérdezésről. Különféle munkahipotéziseket állítasz fel, ezeket igyekszel leírni pro és kontra érvekkel alátámasztani, a döntéshozókhoz eljuttatni. Általában ezekre sincs válasz. Lassan a munkahipotézisek csiszolgatása során az elágazások száma meghaladja a százat és akkor feladod. Jöjjön, aminek jönnie kell.

Lesz pár szép heted. Boldogan mosolyogsz az aggodalmaskodókon, tét nélkül blöffölöd be a különféle számokat teoretikus kérdésekre. Tudod, hogy vérengzés lesz, de fatalista módon, boldog kiegyensúlyozottságban haladsz a végzet felé. Lassan azt is kezded gondolni, nem is lesz belőle semmi, hisz oly soká megy már a tökölés, hogy tuti nem jön össze. Még boldogabban vigyorogsz, megnyugszol, eltervezed a nyarat.

És akkor beüt. Kiderül, hogy amit eddig gondoltál, az csak nyomokban tartalmazza az igazságot, a határidő még a korábban ismertnek véltnél is feszesebb, a körülmények szánalmasabbak, mint amit egy Dickens regény le tud írni. Otthon megmondod, hogy idén nincs nyaralás, nagyot sóhajtasz, feltűröd az ingujjad és beleállsz. Tudod, hogy nem lesz meg, hogy a projekt a második héttől vörösben lesz, hogy a steering committee-ken a hangulat temetési lesz, de csinálod, mert csinálnod kell. És lőn. Pont olyan, mint amitől féltél, amit el akartál kerülni. Nyomod, nyomod, tekered napi 10-12 órában, esténként fáj a fejed kimerültségtől, stressztől, hétvégéid egyik napja minimum hónapokra előre betáblázva. Egy nagy kásahegy az egész, rágod kitartóan, hátha átérsz, de egyre reménytelenebb az egész. Belefásulsz, fáradt végtagjaidat már csak a puszta akarat mozgatja. És amikor azt gondolod, nem bírod tovább, valahogy vége lesz. Szinte észrevétlenül. Olyan fáradt vagy már, hogy örülni sem tudsz igazán, nem tudsz mit kezdeni a hirtelen rádesett szabadidővel, kóvályogsz mint egy célját vesztett költöző madár. Jó pár hét telik el, mire leülepszenek a dolgok, és minden a helyére kerül.

Jó pár év múlva mély nosztalgiával gondolsz majd vissza rá, megírod a blogodon és boldogan jutalmazod magad egy hideg sörrel. Végül is megcsináltuk, na!

facebook_small.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://derrickesharry.blog.hu/api/trackback/id/tr945279914

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása