A bennünk lakozó vadállat

2014. november 16. - Privatdetektiv Josef Matula

"Túlzott keménységre hajlamos." - Így hangzott Derrick főfelügyelő első és mindeddig utolsó, rólam szóló, engem minősítő értékelésének egyik kulcsmondata. Akkor ezt, tökös, kemény, semmitől meg nem hátráló, senkitől meg nem ijedő, erőtől duzzadó NASTY BOY-ként bóknak vettem és félelmetesen nagy császárnak, az ország legjobb projektvezetőjének gondoltam magam. Lassan 4 éve volt ez. Egy s***fej voltam.

voros_sarkany.jpg

Akkori és mostani önmagam gondolatait és érzéseit összerendezve levezetem, miért és hogyan éri meg professzionális közegben kiengedi a halmozó stresszből bennünk fölnövő vérszomjas szörnyeteget a projektünk békés zöld rétjeire vagy csatáktól letaposott mezőire tombolni. Ha megéri.

Agy, ékszíj nélkül

Íme a tünetek, amik egyértelműen azt jelentik, valami kiverte a biztosítékot az ezek bármelyikét végrehajtó személynél.

- Remegő hangon üvöltés: a vulkán kitöréséne első jele, amikor egy telefonos egyeztetésnél vagy személyes megbeszélésen megremegnek a hangszálak, már nem érdekes többé az ellenvélemény, csak az, hogy a plafonig repüljön a - nem üres - bili. Nem ismerek olyat, akit ELŐTTE, az utolsó pillanatban átgondolta volna, rá és a saját csapatára mennyi esik vissza a tartalmából.

- Cinikus, személyeskedő, alázó levél: írásban lehet a legegyszerűbben és leghatékonyabban félreérteni (és félreérthetőt írni) - ami olyan hatással van egy érzékeny, kellően terhelt és erősen irritált címzettre, akár az úthengervezetőre a hatos sebességfokozat... Először nem tudja értelmezni, aztán nem tudja nem használni.

- Behergelődés, időrabló levelezésben: a legveszélyesebb a válaszokra épülő, folyamatosan hízó levéllavina, az először apró ibolyaként lapuló, később csalánként maró ekézéssel. Fokozódó személyeskedés, szakmai és emberi mivoltunkban megalázás miatti visszaalázás addig, amíg valaki meg nem akasztja egy telefonnal. De ez akár napokig is eltarthat. 

Ismerős események? Nem projektben dolgozik, aki ilyet már nem élt meg közelről, nem látott képernyőn és nem tudna még 3-5 vagy még több kitörési formát fölsorolni. 

 

Várj, mindjárt segítek! Nem várok!

Először mindenki rád figyel, amit kértél azonnal elkészül. Nagyrészt azért, hogy szabaduljanak, menekülhessenek és ne legyenek a közeledben, amikor ölni támad kedved. 

Eközben igazából mindenki megretten, senki sem érti mi történt. A folyosón, a kávézóban, a konyhán, pár soros emailekben óvatosan vagy összeráncolt homlokkal találgatnak, miért alakult úgy, ahogy. DE! Senki sem arra gyanakszik, ami a valódi ok, hanem minden egyéb másra: nem jól aludt, kidobta a barátnője, meghalt a hörcsöge és még ezer dolog, de nem a szakmaiság. 

Mindenki hátrább lép vagy 3 lépést és várja, rá mikor sújt le a vasököl, így a kollegális bizalom elveszik, imidzs megromlik, de legalábbis sérül, meginog átmenetileg.

 

Van visszaút

Van, de hosszú, sokkal hosszabb, mint vadállatként bebombázni a projektbe egy tányért, ami ezer darabra törik.

Egy vagy néhány ilyen kitörésért véglegesen elássuk magunkat a sérült, idegbeteg, nem szalonképes és nem kedvelt (vagy legalábbis kedvelt, de nem preferált) kolléga vagy partner gödrébe, árkába. Onnan kimászni céges kultúrától függően tízszer, de lehet hogy százszor olyan nehéz, mint felépíteni magunkat, előtte. Kivétel: ha ez a predator hozzáállás az elvárás, mert akkor nincs visszaút. 

Nem éri meg, inkább...

... vezessük le másban. Foci, videójáték, csocsó, futás, bicikli és kevésbé szalonképes (blogképes) lehetőségek tömege áll rendelkezésünkre, hoyg a "feszkó" ne ott jöjjön ki, ahol keletkezik.

De ha nem sikerült levezetni máshol, máshogy, és a billentyűzetnél ülünk, írjuk le aztán töröljük ki, akár többször is. Írjuk le aztán töröljük ki, akár többször is.  írjuk le aztán töröljük ki, akár többször is. 

Panaszkodjunk, szidjuk el mindennek az ügyfelet a megértő tekintettel nézni képes többi PM-nek, kollégának. Ne tartsuk meg, mert abból jó nem lesz.

Ha pedig ott ül, ott áll velünk szemben, akkor számoljunk tízig, százig, ezerig. Mosolyogva.

Majom a ketrecben

Egy focis példával hadd zárjak. Kispályás bajnokságról szól a történet, ahol kollégákkal játszottam, kapusként. A kapura játszott csapatsportokban két részre osztják a szereplőket. Vannak a játékosok és a kapusok. A kapusokról mindenki azt gondolja, hogy nem teljesen tiszták, amiért önként egy kisebb vagy nagyobb méretű labda, golyó vagy korong útjába. Ebben egyébként van is valami.

A kapus akkor végzi jól a munkáját, ha nem kap gólt és beszél, irányít, segít, hátulról kommunikál. (Ahogy a focisták mondják: "ha nem kapsz gólt, nem kapunk ki".) Utóbbit lehet úgy, hogy az építse a csapatmorált, lendületet, támaszt adjon. Meg úgy is, hogy bontsa, rombolja, aláássa. Na, én akkor, anno (még sokkal előbb, mint amikor Derrick értékelt) a második üzemmódban kapuskodtam. Aztán egyszer egy csapattársam odajött az aktuális meccs végén, amit megnyertünk, de én közben sokszor súlyosan lezúztam a többieket, ha hibáztak. A következőt mondta: "Te k. jó kapus vagy! Ma is k. jól védtél! De még sokkal jobb lehetnél, ha az üvöltve lebaltázásra elhasznált energiát is a védésre fordítanád."

Hát ennek mentén azt gondolom, figyeljünk arra, hogy mennyivel jobban vezethetnénk a projektjeinket (feladatainkat), ha azt az energiát, amit keménykedésre fordítunk, a projektvezetésre fordítanánk.

A bejegyzés trackback címe:

https://derrickesharry.blog.hu/api/trackback/id/tr186720783

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.