Na, mi van? Jöttek má megint olvasni! A agilisról, mi? Hogy megtudják mér nem sikerül maguknál úgy megcsinálni a projektet, mint ahogy mutatta a ember a tréningen, mi? Pedig ott milyen könnyűnek látszott! Hát kérem, megmondtam már hogyan kell tervezni meg reggelenként megbeszélést tartani. Hogyhogy mi van még hátra? Há’ nooormális??? Hát mi vóna?? Dolgozni kell, kérem!

Nem ám hogy annyi a agilis projekt, hogy sprintet terveznek, aztán meg reggelenként csak állanak az emberek. Há' ettől még nem lenne kész a program! Valamikor nyomkodni kell a billentyűket is kérem, meg bámulni a képernyőt meredten, üveges szemmel, hogyan lenne kész különben a program, az nem ám csak úgy nő, mint a fű kérem, hogy rágondolunk, hogy dejól nő a fű, aztán csak nő magától, és má’ annyira nő, hogy le kell vágni inkább mer’ túlnő. A program nem ilyen kérem, arra hiába gondolnak rá, hogy má’ dejó vóna ha kész vóna, mert má’ mennék nagyon mutogatni hogy milyen jól sikerült, meg időre kész lett, meg milyen szép benne a grafikon mikor megnyomom a gombot!!

Na úgyhogy akármennyire is nem tetszik, csak el kell kezdeni dolgozni ugye. Aztán micsinálnak kérem, na mit? Mikor vége van? A reggeli körbeállásnak?? Aztán már ugye? Nyomkodni kéne a billentyűket mer’ magától sose lesz kész? Hát BESZÉLGET kérem!!! Felugrál a helyiről, ideoda rohangál, nem hagyja a többit csendben zsibbadni, hanem kérdezget, hogy mit programozzon meg a másik mit csinál. Mer azt mondták neki, hogy ettől lesz agilis. Mongyuk agilisnak agilis, az igaz, mer rohangál a ember, nem egy helyben mozdulatlanul nem csinál semmit, de ettől még nem lesz jó a program! Mér nem tudja már magától végre mit kell csinálni? Annyit írt már pogramot, nem olyan nehéz az, mit kell arról annyit beszélni mán! És ugye csak a baj van a beszélgetésből kérem, mer’ mindig kiderül, hogy hiába tervezték, hogy így meg úgy kell csinálni, nem úgy kell, hanem máshogy!! És a pogramozó meg rögtön sír kérem, hogy nem ez volt a feladat, meg hogy megnőtt. Ami meg hülyeség, má máskor is megmondtam!

Na aztán jön a ebéd, akkor mindenki csak arról beszél, hogy mit egyenek, meg hol tömjék a belüket, mert persze kiürült már, megemésztette szépen a reggeli kakaóscsigát, a gyomornedvei hullámoznak ide-oda, másra se bír gondolni. Aztán esznek, visszagyönnek kérem, elfekszenek a székben, akkor persze nem rohangálnak meg beszélgetnek, belassulnak mint a csiga mikor így húzza a csíkot hosszanti irányba magához viszonyítva hátsó irányból.

Na aztán csak magához tér egykét óra alatt. Utána kicsit csak programoznak még, meg szomorkodnak, hogy mikó meg kell csinálni a programot, akkor mindig nehezebb, mint amikor csak beszélni kell róla a tervezésen. Há’ nooormális?? Há’ ezt se tudja, kérem??? Mondani én is tudom mondjuk hogy Eiffel torony, vagy piramis, de megcsinálni sokkal nehezebb!! Egy másodperc alatt tudom mondani, hogy Eiffel torony, sőt, azt is tudom, hogy száz Eiffel torony!! Megcsinálni meg mégiscsak macera, mert először is helyet kell neki találni, onnan elzavarni a embereket akik ott nyitottak hot-dog bódét, aztán meg odahordani az a sok vasat, meg összerakni a tornyot. Há’ mennyi idő az, kérem!! Na ezért nem kell csodálkozni, mikor tovább tart a pogramozás mint gondolta.

Aztán jön a nap vége, akkor már csak tekinget kifelé az ablakon a pogramozó, hogy esik-e vagy nem, vagy melege lesz majd a buszon. A feladat meg sehogy se áll, de nem baj, majd a következő sprintre átvisszük azt mondja. Há’ normááális kérem? Mert elbeszélgeti kérem az időt, meg őszerinte megnő a feladat. Há’ minek viszi mindig át? Sose fogy így el! Azt hiszi, hogy ha eleget viszi, akkor út közben lepogyog róla annyi, hogy már attól elfogy, hogy folyton arrébb viszi? Ez nem talicska kavics kérem, ez sose lesz kisebb attól, hogy tologatják. Aztán meg lesz nemulass!! Mert a sprint végén meg kell ám mutatni amit csinált, akkor meg szégyelli magát! Mer’ ugye nem úgy működik! Vagy sehogy se! Na de ezt majd elmondom jövő héten.