A múlt héten megírtuk nektek, hogyan lehet csúcsmenedzserré válni, de arról nem esett szó, miért is van a világnak szüksége rájuk. Itt az ideje, hogy egy kicsit mélyebbre merüljünk a témában, most kicsit kevesebb iróniával, és több töprengeni valóval!
Először is a helyzet az, hogy a világ alapvetően nagyon jól meglenne topmenedzserek nélkül.
Az ismert világegyetem korát most nagyjából 13 820 000 000 évre tesszük, ebből mindössze körülbelül az elmúlt száz év telt el úgy, hogy a csúcsmenedzserek közöttünk járnak. A megjelenésüket megelőző 13 819 999 900 év egészen gördülékenyen eltelt nélkülük, csillagok születtek és hunytak ki, naprendszerek és galaxisok milliárdjai rótták gigászi táncukat az űr sötétjében egyetlen ványadt programportfólió riport vagy projektirányító bizottsági ülés nélkül.
De akkor hogyan lehet, hogy olyan sok kritikus pozíciót olyan emberek töltenek be, akik nem is a cég érdekeit képviselik, és a közös cél elérése helyett a saját egyéni érvényesülésükért pedáloznak minden nap? Hogyan lehet, hogy a rendszer nem veti ki magából őket, és nem mutat rá a mindenki számára oly nyilvánvaló anomáliára?
A válasz a nagyvállalatok alapvető jellegzetességében keresendő. A cégek működési mechanizmusa nem egyszerűen lehetővé teszi a csúcsmenedzserek létezését, hanem szükségszerűen kitermeli őket. Hogy mik ezek a jellegzetességek?
- Egy nagy cégben annyi minden van folyamatban annyi résztvevővel, hogy általában senkinek nincs megközelítőleg sem pontos fogalma arról, hogy mi is történik valójában a cégben. A vezetők riportokból, az ő vezetőik riportok összefoglaló riportjaiból, a felsővezetők riportok riportjainak riportjainak riportjaiból próbálják megtippelni, mi folyik körülöttük.
- A szervezetnek nagyon sokszor nincs egyértelmű célja, vagy bármilyen világos, elfogadott és következetesen betartott stratégiája. Értelmes cél híján megjelenik a profit utáni pedálozás, amely önmagában véve annyira értelmetlen cél, mint azt mondani: azért élek, hogy egyek.
- A céltalanság és az átláthatatlan folyamatok mellett elkerülhetetlen, hogy a résztvevők közötti értékrend öncélú tulajdonságok mentén alakuljon ki. Ha az eredmények sosem egyértelműen jók vagy rosszak, kiről fogjuk azt gondolni, hogy jól dolgozik? Hát arról, aki minél szélesebb körben és minél látványosabban tudja ezt demonstrálni. Ilyenkor sokkal fontosabbá válik például az, hogy hülyét tudj csinálni a vitapartneredből, minthogy te okosat mondj. Ugyanez igaz a felelősségre vonás elkerülésére: alapvetően nem lenne semmi gond azzal, ha valaki hibázik, hiszen ez mindenkivel előfordul, aki dolgozik. Azonban egy olyan közegben, ahol a siker nehezen értelmezhető, a kudarc válik az egyetemes negatív mértékegységgé. A kudarc, amit emiatt minden eszközzel el kell kerülni, mert a semmittevés nem látszik, de a hibázás igen.
Az átláthatatlan események és egyéni érdekek kibogozhatatlan hálójában pedig igazán érvényesülni és a csúcsra törni csak ilyen eszközökkel lehet. Vannak, akik ezeket a jellegzetességeket használva magasra jutnak és mégis tudnak valódi értéket teremteni, de mentesülni ők sem tudnak alóluk.
Szóval akkor miért vannak csúcsmenedzserek? Azért, mert a cégek olyanok, amilyenek.
Egyébként nem kellenének. Tudjátok kik kellenének sokkal inkább? Igazi vezetők, akikre támaszkodni lehet, akik kiállnak az embereikért, akik szeretik a szakmájukat. Akik alázatosak és szerények, és tudják, hogy nincs mindig igazuk. Akik tanulni akarnak, jobbá válni, és ezért a célért elég bátrak szembenézni a saját hibáikkal is.
Meg még kellene sokkal több mosolygós rendőr, irgalmas NAV ellenőr, toleráns tiszteletes, vicces pincér, betegekért aggódó orvos, meg vidám tanár. De ez már egy másik történet...
