Egy óbudai kiskocsmában ülünk, szerda délutáni félhomályban. Egy olyan hely ez, ahol a legkevésbé számítanánk arra, hogy az utóbbi évtizedek egyik legnagyobb gazdasági összeesküvéséről készülünk lerántani a leplet. Beszélgetőpartnerem remegő kézzel, idegesen nézeget, az embereket figyeli körülöttünk, néhány időjárást firtató semmitmondó mondatot váltunk. Láthatóan nehezére esik belevágni.

Mitől fél? Hiszen csak beszélgetünk.

Ha a végére érünk, maguk is félni fognak. Én ezzel a beszélgetéssel mindent kockára teszek, de nem rejtőzködhetek tovább. Megszaporodtak körülöttem a rejtélyes eltűnések, a megmagyarázhatatlan halálesetek: pontosan tudom, hogy engem is utolérnek előbb-utóbb. De nekem elegem van a hallgatásból, nem bírok tovább ekkora terhet cipelni, bármi is lesz a következménye.

Vágjunk akkor bele, hogyan kezdődött az egész?

2010 környékén projektvezetőként dolgoztam egy telekommunikációs cégnél, lényegtelen, hogy melyiknél. Nem volt a munkámban semmi különleges, küzdöttem a fejlesztőkkel, a beszállítókkal, tettem a dolgom. Persze volt egy csomó olyan dolog, ami zavart és amit érthetetlennek tartottam, a lassú döntések, az egymásnak ellentmondó információk, a kusza érdekellentétek, de nem igazán érdekelt a dolog, mások hülyeségének tartottam. Aztán egy márciusi este teljesen véletlenül mindez megváltozott.

Mi történt azon az estén?

Sokáig bent voltam, fél 10 körül járt az idő. A takarítók is elmentek már, de nekem mindenképpen be kellett fejeznem egy prezentációt, azt gondoltam, egyedül vagyok az egész emeleten. A mosdó melletti kis teakonyhába mentem, töltöttem egy pohár vizet, és csendben álltam, amikor lépések és beszélgetés zaját hallottam meg. Először megörültem, hogy tudok valakivel néhány szót váltani ezen a fárasztó estén, de aztán ahogy meghallottam miről beszélgetnek a közeledők, a döbbenettől szóhoz sem jutottam.

Kik voltak, akikkel találkozott?

Két ismertebb középvezető, akiknek a vállalati hierarchia szerint nem sok közük volt egymáshoz. A beszélgetés szinte szürreálisnak tűnt: fojtott hangon Phenjanból érkezett utasításokról beszéltek, valami "szervezetet" emlegettek, és nem a rendes magyar nevükön, hanem ázsiai hangzású néven szólították egymást. Egy tervezett akcióról beszélgettek, amire egy homályos felső szervtől kaptak utasításokat, és amivel hatalmas csapást mérnek majd a kapitalizmusra.

Döbbenten hallgattam a beszélgetést amit először viccnek véltem, de nem mertem megszólalni, valami nagyon rossz érzés vett rajtam erőt. A végén még néhány mondatot váltottak, amiben valamilyen "ügynökség és a párt" iránti bajtársiasságról és végtelen hűségükről biztosították egymást, majd egy mondattal búcsúztak egymástól, amit sosem felejtek el.

Mi volt ez a mondat? És hogyan volt ennek jelentősége a későbbiek során?

A mondat egyszerű volt: ez hangzott el feszes, szinte katonás hangon: "Mikromenedzsmenttel a végső győzelemért!" Aztán sietős léptekkel távoztak. A döbbenettől szóhoz sem jutottam, de éreztem, hogy valami olyannak voltam tanúja, amit nem lett volna szabad meghallanom. Aznap éjszaka szinte egy percet sem aludtam, annyira felkavartak az események: gondoljon csak bele, azzal kellett szembesülnöm, hogy a cégem két középvezetője valójában észak-koreai kém!

Mi történt ezután?

Nem hagyott nyugodni a történet, figyelni kezdtem a két kollégámat, és kutatni kezdtem az interneten. A hallott jelmondaton kívül nem sok konkrétum volt a kezemben, és hónapokig dolgoztam éjszakánként, amikor végre áttörést értem el, és összeállt a kép.

Lépjünk vissza egy kicsit: meséljen a gyanús kollégáiról, mit figyelt meg rajtuk?

A felületes szemlélő számára véletlenszerű munkatársi kávézások, munkaebédek, találkozók más cégek vezetőivel: figyeltem őket házon belül, konferenciákon, céges rendezvényeken, és munka után is egyre többször. Tudni akartam, mit csinálnak, kivel találkoznak: hamarosan összeálltak a kirakós játék darabjai, és egy titkos ügynökhálózat bontakozott ki az ártalmatlannak tűnő találkozók álcája alatt.

De a találkozókon túl más közös pontot is felfedeztem azokban, akiket akkorra magamban már csak "ügynöknek" neveztem. Mindannyian közép- és felső vezetői pozíciókat töltöttek be különböző cégeknél, a néhány főstől a multinacionális nagyvállalatokig. Információkat gyűjtöttem róluk a legnagyobb titokban, és amiket megtudtam, tökéletesen alátámasztották azt az elméletet, amit zárt fórumokon, titkos weboldalakon sikerült megismernem hónapok kutatómunkájával.

Itt valóban kezd meredekké válni a történet: vállalati vezetők akik kommunista kémek?

Ennyire nem egyszerű a helyzet. Nem egyszerű kémekről van szó, sokkal inkább szabotőrnek nevezném őket. Kor, nemzetiség, nem, bőrszín tekintetében teljesen eltérő egyénekről van szó: ami közös bennük, az a mód, ahogyan embereket vezetnek, ahogy a menedzsmenthez viszonyulnak.

Ami nem lehet a véletlen műve, igaz?

A legkevésbé sem. Szigorú és kemény felkészítésen átesett, vérprofi ügynökökről van szó. Ismerős a felállás, amikor egy százfős informatikai cég ügyvezetője ott áll a programozó mellett, és megmondja, hogyan programozza az aktuális modult? Vagy amikor a vezérigazgató maga akarja összeállítani a karácsonyi céges vacsora menüjét és kiválasztani, milyen borok legyenek az asztalon? Szinte biztosak lehetünk benne, hogy kommunista ügynökök keze van a dologban.

De miért csinálják mindezt?

Észak-Korea régóta keresett már fogást a nyugati kapitalizmuson. Rengeteg elvetélt próbálkozás után egy közgazdaságtannal foglalkozó kutatócsoport jött rá még Kim Dzsongil regnálása alatt, hogy mekkora károkat okoz a mikromenedzsment a nyugati üzleti világban: innen már csak egy lépés a Mikromenedzser Program megalkotása és rászabadítása a világra. Zseniálisan lovagolták meg a trendet, miszerint a piacgazdaságok jóval több vezetői állással rendelkeznek, mint ahányan vezetésre alkalmasak lennének az adott társadalomban. Ezt az űrt töltik be a kommunista Mikromenedzser Ügynökök, gyakorlatilag észrevétlenül.

Ezek szerint akár saját közvetlen környezetünkben is Mikromenedzser szabotőrökkel kell számolnunk?

Feltétlenül! Járjunk nyitott szemmel: a megfelelő jeleket figyelve felismerhetjük őket. Hogy mi a közös bennük? Visszatartják az információt, nem delegálnak, mindenről a legapróbb részletekig tudni akarnak. Ha megcsináltatnak másokkal dolgokat, sosem jó nekik, ami elkészül: minden apróság miatt visszadobják újra és újra az eredményt, amíg tökéletesen olyan nem lesz, ahogy ők elképzelték. Rengeteg dolgot bevállalnak, de annál kevesebbet végeznek el időre, túlterheltségre és egyéb, "fontosabb" dolgokra való hivatkozással. Kulcsfigurákká, nélkülözhetetlen szereplőkké hizlalják magukat csak azért, hogy utána minél hatékonyabban blokkoljanak folyamatokat, gátolják a transzparenciát, ködösítsenek, és rombolják a cégek hatékonyságát.

A lelki tényezőről se feledkezzünk meg...

Mennyire igaza van! El tudja képzelni, mennyire demotiváló ilyen vezető alatt dolgozni? A destruktív hatás megfelelően magas pozícióban megsokszorozódik: nem csak a folyamatokat lassítják, hanem a morált is porig rombolják.

Mit tehetünk mindez ellen? Hogyan vehetjük fel ellenük a harcot?

A nyílt konfrontáció, a direkt leleplezés rettenetesen kockázatos: ne feledjük, vérprofi, fanatikus ügynökökről van szó, akik a legvégsőkig képesek elmenni, hogy céljukat elérjék. Kérem, értsék meg: már azzal közvetlen életveszélyben vagyunk, hogy leültünk itt beszélgetni! Az egyetlen megoldás a mikromenedzsment technikák következetes kiszorítása a cégek életéből: a feladatmegosztás elősegítése, az információk minden szinten elérhetővé tétele, a tudásvisszatartás megszüntetése, a hierarchikus kommunikáció helyett a nyílt beszéd elősegítése. Az egymás iránti bizalom elengedhetetlen: ilyen légkörben sokkal nehezebben tudják a Mikromenedzser Ügynökök alkalmazni gyilkos technikáikat.

Azt szeretném, ha mindenki megtudná: a mikromenedzsment nem természetes, hanem tudatosan kidolgozott gyilkos tevékenység. Nem maradhatok csöndben tovább, ki kell állnom az emberek elé, akik megérdemlik, hogy megtudják az igazságot, és együtt győzhessük le a Mikromenedzser Összeesküvést!

Képek: Public Domain, Copyright: rodjulian / 123RF Stock fotó