Válságos időket élünk, és akár azért, mert pénzügyileg harmatosan áll a cég, akár azért, mert gyengén teljesít valaki, előbb-utóbb szembe fog jönni minden vezető rémálma, az, hogy el kell küldeni embereket a vállalattól. Örömteli sosem lesz ez a tevékenység, de mint mindent, ezt is lehet jól meg rosszul csinálni.

Vigyázat, nem szabad rögtön kirúgni senkit, először visszajelzést kell adni neki. Tele vannak a szakkönyvek mindenféle okos ajánlással, hogy hogyan kell jelzéseket adni az embereknek, ha nem vagyunk elégedettek a munkájukkal, a munka törvénykönyve is rendelkezik szóbeli, meg írásos figyelmeztetésekről. Egyetlen mondat van tapasztalatom szerint, ami át is viszi az üzenetet, ez pedig a következő:

"Ha nem változtatsz <ezen meg ezen> egy hónapon belül bazmeg, akkor egy hónap múlva kirúgunk!"

Minden mást csak építő jellegű kritikának, informális segítségnyújtásnak, netán lelkesítő visszajelzésnek fog értékelni a célszemély. Miért? Mert senki sem szeret kritikát kapni, illetve meghallani azt. Mindannyiunknak létezik egoja, így vagyunk összerakva, szeretjük a negatív üzeneteket elengedni a fülünk mellett. Magáról a végzetes beszélgetésről sem fog szinte senki azzal távozni, hogy belássa, kevés volt a pozícióhoz. Az elküldöttek a következő okok valamelyikére (vagy többre egyszerre) fognak emlékezni a kirúgásukkal kapcsolatban:

• "Nem voltam a főnöknek szimpatikus, nem nyaltam eléggé"
• "Sose szóltak, hogy valamit rosszul csinálnék, egyszer csak váratlanul kirúgtak"
• "Amúgy is el akartam már menni"

A döntés során, vagy az elbocsájtó beszélgetés során elképzelhető, hogy felmerül az utolsó esély motívuma. Áhhh adjunk már neki egy utolsó esélyt. Vagy még egy, utolsó utáni esélyt. Meg különben is, szegénynek most pusztult el az aranyhala, vett föl svájci frank alapú hitelt, jött ki az aranyere. Vagy mindez egyszerre.

Egy másik fontos tapasztalatom az, hogy az utolsó esélyek szinte sosem válnak be. Ami nem nőtt ki eddig, az ezután sem fog. Az emberek nem tudnak néhány hét alatt kibújni a bőrükből. Jó alkalom a kirúgásra pedig sosincs, hacsak az áldozat nem éppen most nyerte meg az ötös lottó főnyereményét, erre pedig statisztikailag elhanyagolható az esély: az utolsó esélyt csak a kényelmetlen szituáció halogatására szokták egyes vezetők felhasználni. A rúdugró aki már háromszor leverte a lécet, kap még egy utolsó esélyt az olimpián csak mert fáj a nagy lábujja? Mennyire fair ez a többiekkel szemben, akik simán megugrották, amit ő nem?

Egy ember elküldése üzenet a többiek felé is: azt üzened, hogy meghúztál valahol egy alsó határt, aminél gyengébben teljesíteni nem lehet a csapatodban. A csapat többi tagjának is érdeke az, hogy ne legyen olyan, aki visszahúzza az összteljesítményt. Demoralizáló is lehet az, ha valaki látványosan nem húz: az egyik csapattag majd szétszakad, a másik meg épp hogy bejár dolgozni: ez pedig nem maradhat következmény nélkül. Na persze amint valakiről kiderül, hogy el fogod küldeni, hirtelen mindenki sajnálni kezdi, még az is, aki korábban a szemét is kikaparta volna.

Bizonyos szempontból szerencsések vagyunk: ritkán van olyan, hogy egy informatikusnak a tönk szélére kerülne az élete egy elbocsájtás miatt. A szakmánkban nagy a kereslet még a közepesen teljesítőkre is, könnyű gyorsan munkát találni, és viszonylag jó pénzt lehet keresni egy átlagos pozícióban is, így várhatóan nem teszed tönkre az életét az elküldött kollégának. 

És végül a legfontosabb, ahogy Michael Corelone is mondja: