Valamikor régen láttam egy ZS kategóriás akciófilmet. Sablonos történet, az elitkommandónak valami világmegmentő dolga volt, - ha jól emlékszem – Dél-Amerika dzsungelében. Természetesen nem ment simán, miről szólt volna a film?!

A lényeg, hogy elárulták őket, csapdába futottak, harcba keveredtek, megfogyatkoztak, eltévedtek, nagy erők üldözték őket. Kisebb fajta pánik volt kialakulóban. Egy őrmester vezette az osztagot – biztos nem Chuck Norris, ő nem hagyná, hogy ne emlékezzek erre – akitől a katonák a parancsokat várták.
- Most mi legyen főnök, merre menjünk? – kérdezték tőle.
- Mindegy, csak maradjunk mozgásban. – hangzott a válasz.

Hát valami ilyesmi a projektvezető és környezetének a viszonya is. Nem arra gondolok, hogy minden PM legyen Chuck Norris, de arra igen, hogy világítótoronyként mutassa az utat a legreménytelenebbnek tűnő szituációkban is, szikla szilárdan álljon a legnagyobb viharban, minden körülmények között ő legyen az igazodási pont, mert ki ha ő nem? Még akkor is, ha neki sem teljesen világos, de legalább úgy kell tűnnie, hogy ő tudja mit csinál, Ha ez nincs meg, elveszik a fókusz, a motiváció, szétcsúszás van, garantált a bukás.
Ezt várja tőle az ügyfél, a főnöke és a saját csapata is.

Felmerül a kérdés, mi van, ha rossz irányba mennek? Ki fog derülni. És ha kiderül, lehet változtatni. Másodikra nagy valószínűséggel már jó irányba fordulnak, legalábbis jobba. Annál minden jobb, mint tétován, reményvesztetten várakozni, gőzerővel mímelni a munkát, de lelkünk mélyén tudva, hogy ez bukott dolog. Vagy a dzsungeles példánál maradva, várva, hogy megtaláljon az ellenség.

És hogy lehet ezt megcsinálni?
Fontos, hogy legyen egy erős szakmai magabiztosság, egy támogató családi háttér és egy az embereihez lojális, sokat látott főnök. Ebben a sorrendben. A szakmai magabiztoságot nem kell magyaráznom. El kell tudni hitetni a fejlesztőkkel, hogy 1.230 hiba valóban soknak tűnik elsőre, de nincs az a kásahegy, ami el ne fogyna valamikor, csak rágni kell kitartóan. Ha már kását izzad is az ember, nyomni kell tovább, mert "látod ha már ennyit megettünk, épp csak egy kicsi van hátra". És mindezt hitelesen, ahogy ezt gyerekkorunkban édesanyánktól megettük - hogy egy épp ideillő képzavart írjak. Ha valakin akkora a teher, hogy gyakorlatilag mindenki, ügyfél, saját csapata tőle várja az útmutatást, ott bizony nagyon fontos, hogy a hátország stabil és támogató legyen. Értve ezalatt a magánéletet és a saját cégén belüli támogatást. Nem lehet, hogy harcba menni, hogy az utánpótlás nincs jól megszervezve illetve a hátbatámadás esélye folyamatosan fennáll. Család rész tiszta. Cégen belül pedig biztosítani kel, hogy a projektvezető teljes erejével az éppen úszó projektjére koncentrálhasson még akár azon az áron is, hogy kimarad a kötelező céges tréning vagy lazul az adminisztráció. Ezt pedig csak főnöki jóváhagyással érdemes. És így sem tartható fent sokáig egy ilyen extra állapot, maximum pár hónapig, utána óhatatlanul elkopik, kiég, megreccsen az ember. Láttunk már ilyet. Megkockáztatom, ezt még Chuck Norris sem bírná.