Egy álmot láttam az éjszaka. Az álom egy informatikai projektről szólt. A projektben egy nagy-nagy rendszert kellett megvalósítani egy nagy-nagy megrendelővel: az álom ott kezdődött, hogy ajánlatot készítettünk a projektre. Az volt a különös, hogy az ajánlatkérési felhívás letisztult, világos koncepció alapján készült olyan üzleti esetekre, amelyek valódi versenyelőnyt biztosítottak a megrendelőnek, ha elkészül az ezeket támogató rendszer.
Amikor írtuk az ajánlatot, az álmom még furcsábbá vált: egyáltalán nem úgy írtuk, ahogy azt egyébként szokás. Nem találgattuk, hogy vajon mekkora büdzsébe lehet beleerőszakolni a kívánt funkcionalitást, amik ezernyi értelmetlen és konszolidálatlan elváráson alapultak. Nem is készítettünk az ajánlathoz a feladat ismerete nélkül, az irreális ügyfélelvárásokhoz igazítva előre egy projekttervet, amelyről mindenki tudta, hogy teljesíthetetlen. Egyszerűen lebontottuk a jól definiált feladatot néhány napos tevékenységekre, megbecsültük a megvalósítási technológia mély és pontos ismeretének segítségével, és reális tervet készítettünk. Ezt a tervet – ami később ért véget hat hónappal, mint amit az ügyfél a kiírásban tervezett – beleírtuk az ajánlatba, mert úgy gondoltuk, a megrendelő őszinte és felelős szakértői véleményt vár tőlünk.
Az ajánlatok közül a miénk lett a legdrágább, de a pontos tervezés és szakszerű megoldás leírás, a kiválasztott technológia jövőbe mutató volta, és mély szakmaisága egyértelműen meggyőzte a megrendelő oldali döntéshozókat, akiket semmiféle belső politikai csatározás, személyes indíték vagy netán kenőpénz nem befolyásolt.
Az álmom ott folytatódott, hogy megkezdődött a munka, a tervezés és programozás. A furcsa az volt, hogy mindenki pontosan értette a dolgát, jól képzett szakemberek ültek minden pozícióban, akik ráadásul jó kedvvel, örömmel végezték a munkájukat. Sosem panaszkodott senki, hogy lehetetlen feladatot bíztak rá, sosem kerestek mondvacsinált indokokat arra, hogy miért nem tudják elvégezni a munkájukat. Tudták, hogy nehéz feladat előtt állnak, és hogy sokszor nem éppen ideális körülmények között kell majd célba érni, de egymást segítve, a közös célt szem előtt tartva dolgozott együtt a megrendelői és szállítói oldal.
Még szürreálisabb volt, hogy a projektvezetők egyáltalán nem cseszegették vagy kérték számon az embereiket, még kevésbé fenyegetőztek kirúgással, bónuszmegvonással, bírósággal. Ehelyett segítették őket prioritások kijelölésével, a munkakörülmények biztosításával, világos célkitűzésekkel. Egészen elképesztő módon az emberek így nem félelemből, hanem örömből dolgoztak.
Egy autó riasztója ekkor felébresztett álmomból, ittam egy pohár vizet, és visszaaludtam. Az álom pedig ott folytatódott, hogy a projekt nagy mérföldkőhöz ért, amikor menedzsment beszámolót kellett tartania a projektvezetőnek a saját főnökei felé a haladásról. A vállalat legfelsőbb vezetői mind egy kerek asztal körül ültek. Mindannyian tapasztalt, bölcs hölgyek és urak voltak, akik a szakmájuk mestereinek számítottak, egymással összhangban, egymást kiegészítve dolgoztak a torzsalkodás vagy a széthúzás leghalványabb árnyéka nélkül. Egyikükben sem merült fel egy pillanatra sem, hogy magas pozícióját kihasználja a saját személyes érdekeinek vagy ambícióinak érdekében. Megtiszteltetésnek érezték, hogy ennyi ember – a vállalat sok ezer dolgozója – sorsát befolyásolhatják döntéseikkel, és megrendíthetetlenül hittek abban, hogy ők vannak a dolgozókért és nem fordítva.
Amikor a beszámoló megkezdődött, és kiderült, hogy egyes előre nem látott nehézségek miatt csúszik a projekt, senki nem ordítozott, csapkodta az asztalt, vagy fenyegetőzött. Közösen megbeszélték a projektvezetővel, hogyan ütemezzék át a munkát. Nem akarták egyáltalán azt a benyomást kelteni, hogy jobban értenének a projektvezetéshez, mint a projekt menedzsere. Mivel mindenkinek világos volt, hogy az informatikai projektek bonyolultságuk és méretük miatt a legprofibb csapat leggondosabb munkája mellett is csúsznak időnként, nem kezdtek el bűnbakot keresni, hanem a projektet segítve hoztak olyan magas szintű döntéseket, amelyek segítségével a munka újra sínre került és haladhatott tovább.
Egy hirtelen váltással az álmomban a programozókat láttam: ők nem azon keseregtek egész nap, hogy ilyen körülmények között nem lehet rendesen dolgozni, és nem töltötték hasztalan és egoista szakmai vitákkal a napjaikat. Érdekelte őket a szoftver, és szívesen beleásták magukat abba az üzleti területbe, amelynek a rendszert készítették. Tudták, hogy az igényeket értő, és nem csak bután leprogramozó fejlesztőként sokkal jobb minőséget produkálhatnak. Értették, hogy a dolguk az, hogy az adott körülmények és idő alatt a lehető legjobb minőségű szoftvert állítsák elő, és hogy időnként kompromisszumokra kényszerülnek majd. Nem féltek attól, hogy a tesztelők hibát találnak majd a programban, hiszen tudták, hogy ők közösen a tesztelőkkel azért dolgoznak, hogy minél jobb minőségű eredményt állítsanak elő. Hihetetlen módon a tesztelők sem méltatlankodtak és szidták a rendszert. Tudták, hogy a minőség az idő előrehaladtával rohamosan javulni fog, ha mindannyian jól végzik dolgukat, és ez így is történt.
Az álombéli projekt lassan a befejezéséhez közeledett, de túlórázni, hétvégézni mégsem kellett senkinek. A motivált, lendületes csapat kihasználta a normál munkaidőt, és a projektvezetők meg a menedzsment tudta, hogy fölösleges túlórákkal terhelni őket, mert ez csak rontaná az összteljesítményt. Senkinek nem volt szüksége arra, hogy embertelen terheket róva a csapatra bizonygassa, hogy mennyire kemény munka folyik, és senki sem lazsál, és mártírszerepben sem akart tetszelegni senki. A többiek iránti bizalom – bármennyire is elképzelhetetlen ez, de hát ne feledjétek, az álmokban bármi megtörténhet – mindenkiben megvolt a másik iránt, senki nem fúrt senkit a háta mögött, hiszen tudták, ezzel is csak maguknak ártanának.
Végül már csak az élesítés volt hátra, ami simán ment (nem így). Éppen a go-live party szervezésénél tartott a projekt, amikor megszólalt a telefonom az éjjeliszekrényen, és darabokra tépte ezt a csodálatos álmot, és visszarántott a valóságba.
Feküdtem az ágyon, a plafonra meredtem. Lassan rádöbbentem, hogy mindebből semmi sem igaz, és hogy a mai projektstátuszon már megint ordítozás lesz, a projekt kátyúban, mindenki egymásra mutogat, fogalmam sincs, hogyan tovább, örömtelen és nyomasztó napok várnak rám. Milyen kár, hogy mindez csak álom marad, és nem lehet másként!
De tényleg, miért is nem lehet ez másként?