Gyönyörű és nemes munkát végzünk mi projektvezetők. Nehéz helyzeteket oldunk meg, emberi kapcsolatokat építünk és kezelünk, műszaki problémákat győzünk le, konfliktusokat oldunk fel, csapatot motiválunk. Intellektusunk teljes kapacitását kihasználva, a monotonitást elkerülve, kreativitásunkat csillogtatva, ráadásul jó fizetésért szállunk harcba projektjeinkért minden nap...
Csak az a kurva stessz. Csak az ne lenne.
Egyikünk sem ússza meg, hogy halálra idegesítsék a határidők, hülye kollégák/ügyfelek/szállítók, főnökök, beosztottak. Sőt, a tranzakciós adó, a devizahitel, a kormánypártok, az ellenzék, a gumicsere, a szomszéd ugató kutyája, a meleg idő, a hideg idő, a szívroham, a rák, a gyerek miatt egész éjszaka nem alvás mert jön a foga, vagy hajnali négykor jött haza a diszkóból.
A túlélésünk elképzelhetetlen stresszkezelési technikák nélkül, annyit kipróbáltam már, vagy láttam, ahogy mások próbálják. Az első és legkönnyebben kipróbálható technika a haverok, buli, detox hármas. Fiatal vagy, nyomod a projektet, ordítoznak veled, izzadsz, reszketsz, de mindig csak péntek estig kell kibírni, amikor szétcsapod magad keményen a haverjaiddal, isztok hajnali 5-ig, alszol szombat délután 3-ig, szombat este még egy menet, vasárnap egész nap alig élsz: a munkádra meg a legkevésbé sem gondolsz.
Egy ideig hatásos még a ruhák/cipők/elektronikus kütyük értelmetlen halmozása, az önajándékozás, önjutalmazás módszere: érzed azt a feszítő érzést, hogy nem tudsz élni az új iPad nélkül, eltereli néhány hétig a figyelmed kicsit a stresszről megvásárlás előtt, majd még néhány napig a megvásárlás után.
Egy bizonyos életkor után már ez nehezen kivitelezhető, hiszen 30-35 fölött egyre rosszabbul bírja az ember a kemény bulizást, meg a rendesebbje már el van látva házastárssal és gyerekkel. A család persze a hivatalos állítás szerint nyugtatja az embert és értelmet ad létezésünknek, valójában sokszor ugyanúgy stresszforrás, viszont rendesen inni már nem lehet mellette: ilyenkor szoktunk keményebben sportolni kezdeni. Maraton, bicikli, squash, mindegy, csak legyen olyan durva, hogy úgy kifáradsz, hogy nincs erőd izgulni már semmin. Sajnos a szervezetünk olyan, hogy egy idő után megszokja a megterhelést, és a kezdeti fél órás futás által okozott eufória már egyáltalán nem jelentkezik.
Akármit kipróbáltam, semmi sem hatott, amíg rá nem jöttem arra, hogy ez is ugyanúgy működik, mint a póker: fejben dől el. Nem pótszerekkel kell a figyelmemet elterelni az eseményekről, amik felidegesítenek, hanem meg kell tanulnom helyén kezelni őket. Egy idő után odáig eljutottam, hogy egyes eseményeket a helyükön tudtam kezelni, és már nem az volt a bajom, hogy egy dolog idegesített, hanem az, hogy olyan sok volt, hogy szinte elborítottak. Elkezdtem példát keresni a hatékony stresszkezelésre, és meg is találtam a példaképemet.
Senkinek sem stresszesebb az élete, mint Indiana Jones-nak. Vegyük csak a frigyládás sztorit: a csávó néhány napon belül elutazik Tibetbe, nácikkal harcol, utána Egyiptomba megy, üldözik, majdnem megmérgezik, elveszíti a csaját majd újra megtalálja, félóránként harcol egyet az életéért újabb nácikkal, repül, úszik, lezuhan, újra harcol, egy tengeralattjáró periszkópján ülve ázik egy napig az óceánban. Elfogják, kikötözik, mindenki porrá ég körülötte, mindezt egy kőládáért, ami nem is lesz az övé a végén. Na ez stresszes. Megbeszéléseken üldögélni és hülye projektektről vitatkozni, az SEMMI ehhez képest. Mi mégis sírunk folyamatosan, hogy így vagyunk fáradtak, meg úgy stesszes az élet, Indy meg egy zokszót sem ejt a kalandjai során soha. Hogy lehet ép ésszel ennyi stresszt kibírni?
A trükk az, hogy nem kell végiggondolni, min mentél keresztül és mi vár még rád. Ha Indiana leülne a kalandja közepén, listát írna az általa átélt megpróbáltatásokról és megbecsülné ez alapján, mi vár még rá az aktuális műkincse megszerzéséig, biztosan idegösszeomlást kapna és telesírná a tarisznyáját, vagy rosszabb esetben felkötné magát az ostorára. Esetleg telehányá a kalapját. De egyiket sem teszi, mert nem ül le gondolkozni, csak csinálja!
Indiana Jones mindig a pillanatnak él, mert tudja, hogy csak így élheti túl a napot. Fejben megoldja, hogy nem retteg a következő naptól, a náciktól, az őrült indiai vallási fanatikusoktól, még a kígyóktól sem nagyon: mindig arra koncentrál, ami éppen történik vele. Akkor foglalkozik egy problémával, amikor eljön az ideje, nem őrlődik fölöslegesen rajta korábban. Segít az a rák elkerülésén, hogy reszketünk attól, hogy rákosak leszünk? Segít az a projektünk megoldásán, hogy már szombat este görcsbe szorult gyomorral azon agyalunk, hétfőn hogyan adjuk elő a csúszást a steering committee-n? Megoldasz egy dolgot, és jön a helyére száz másik: hogy lehet ezt ép ésszel kibírni? Csak úgy, ahogy Indy csinálja: arra koncentrálj, amit éppen csinálsz, azt csináld a tőled telhető legjobban, és felejts el minden mást!
