Vágtató világunkban a menő cégeknek egy közös ismertetőjelük van: folyton növekednek! Fel akarnak venni még kétszáz embert, új részleget akarnak alapítani, irodát nyitni Üzbegisztánban. Aztán a vágtató növekedés előbb-utóbb megakad, nem jönnek a számok, és ha nem jönnek a számok, minden átalakítások Ősanyját kell végrehajtani: a leépítést.
Csoportos leépítés a francia forradalom idejéből
Az emberek elküldésének rengeteg formája és elnevezése van. Angol nyelvterületen már nem is ildomos azt mondani, hogy kirúgni meg elküldeni, mennyivel emberibben hangzik a költői elengedni kifejezés, vagy a tudományos reallokálás!
A tömegeket érintő leépítés célja alapvetően az, hogy a cég csökkentse a költségeit, azaz hatékonyabban működjön. Érdekes módon az elküldendő emberek listájának összeállításánál valamiért sosem azokat írják össze, akik amúgy sem csináltak semmit a cégnél. A következő húzásokkal biztosíthatjuk helyünket a halállistán:
- Kritizáljuk a cég vezetését vagy működését nyíltan, akár az erre létrehozott vállalati fórumon
- Legyünk kiemelkedően eredményesebbek, mint a főnökünk
- Birtokoljunk egy olyan pozíciót, amire a vezérigazgató 21 éves unokahúga, akinek a diplomáján még szárad a pecsét, szemet vetett
- Mondjunk nemet értelmetlen feladatokra
- Szembesítsük felettesünket nyíltan vagy négyszemközt saját inkompetenciájával
A hatás nem marad el.
Persze sokszor az is elég, hogy egy kontinensekkel arrébb ülő, sosem látott vezető, aki leányvállalatunkat vagy részlegünket csupán egyetlen Excel táblázat soraként érzékeli, egyetlen jól irányzott gombnyomással megsemmisítse munkahelyünket. Ilyenkor kiderül, mennyire kár volt életünket és vérünket éveken át adni a vállalatért, hétvégézni, idegeskedni: egyetlen számmá változunk, és a vállalat jeges szíve nem ismer kegyelmet.
Általánosan bevett stratégia a leépítéseknél az úgynevezett fűnyíróelv. Ilyenkor egy bizonyos szervezeti egységből az összes olyan embert elküldik, akik egy szintnél többet keresnek. Ezzel a remek módszerrel a lehető legnagyobb megtakarítást lehet kimutatni, amellyel a leépítést irányító vezetők maximalizálhatják bónuszukat. Apróbb nüansz csupán, hogy ilyenkor senki nem veszi figyelembe, hogy a sokat keresők valószínűleg jó okkal kaptak többet a többieknél: jó eséllyel ők alkották a csapat gerincét.
A fűnyírás után gyorsan kiderül, hogy ellehetetlenült a megtizedelt csapat működése, és ekkor következik a teljesen irracionális kényszermegoldás: külsős tanácsadóként visszahívják az elküldött kulcsemberek egy részét, akik az addigi költségük négyszereséért végzik akár éveken át ugyanazt a munkát, mint a leépítés előtt. Mert ugye az élet nem állhat meg, a külsősökre meg nincsen központi kvóta, csak a belsősökre!
Egyébként meg úgy általában egy bizonyos szint fölött senkit nem szokott érdekelni, hogy fog-e működni a vállalat a leépítések után, vagy sem. "Majd megoldják, túlórázzanak, legyenek hatékonyabbak, úgyis csak kávézgattak egész nap, meg meg is lettek leanelve!" - mondják a felső vezetők, és boldogok a pillanatnyilag megtakarított költségeikkel.
A sikeres leépítés után a nagy menedzserek sokszor úgy érzik, annyira jó munkát végeztek, hogy ezért meg is kell magukat jutalmazni. Mondjuk egy két hetes karibi vitorlázással az egész vezetőség részére, vagy a már majdnem másfél éves vezetőségi autóflotta lecserélésével. Ami nagyjából annyiba kerül, mint amennyit a leépítéssel megspóroltak. Így kerek a világ, nem igaz?
