Az elvileg fix feltételek mentén végzett projektharcok kemény diójának feltöréséről indított cikksorozatunk előző részében odáig eljutottunk már, hogy ha fix áron, határidőre és terjedelemben kell szoftvert szállítanod, akkor arra érdemes törekednünk, hogy az adott határidőre és pénzből hozzunk össze valami értelmeset, és a végére valahogy győzzük meg a megrendelőt, hogy jó lesz neki az, amit kapott. Lássunk most néhány tippet arra vonatkozóan, hogy hogyan oldjuk meg ezt a feladatot minél fájdalommentesebben!

Hidd el, nem tudod, mit akarsz!

Alapvetően kétféle megrendelő létezik a világon:

1-es típus: nem tudja hogy mit akar, de ezt legalább tudja magáról

2-es típus: nem tudja hogy mit akar, és ezt sem tudja magáról

Ha véletlenül az aktuális megrendelőd az 1-es típusba tartozik, átugorhatod ezt a fejezetet. Sajnos a sors különös játékának eredményeként valamiért én mindig a 2-es típusú megrendelőkkel találkozom. Megkérdezed, tudod-e mit akarnak, és az egyértelmű "Persze!" felkiáltás után ilyen folytatásokat hall az ember:

"Hát olyan rendszert akarok, hogy legyen benne egy ilyen vájerlessz digitális toll, ami ír a képernyőre, és az ügyfél ott helyben a képernyőn aláírhassa vele a szerződését. Ez a jövő!"

"Olyan legyen, mint az XYZ rendszer, csak jobb. És fusson iPad-en."

"Figyelj, az egész rendszer tök egyszerű, idebent már megbeszéltük, két ember 6-8 hét alatt simán meg tudja csinálni, csak nincs szabad erőforrásunk, üssétek már össze."

Aha, persze. Funkciók, felhasználók, folyamatok, hibaágak, kapcsolódó rendszerek, ellenőrzések, algoritmusok, képernyőfeliratok, dizájn, ergonómia, mind mellékesek.

Na az itt a feladat, hogy ráeszméljen a kedves megrendelő: az ő víziója még ahhoz sem elég egzakt, hogy egy három oldalas póverpointot csináljunk belőle, nem hogy működő szoftvert. Hiába várja el, hogy ez alapján máris kopogjanak a programozók ujjai a billentyűzeten beszpídezett harkályt megszégyenítő sebességgel.

A megoldás: pontosító workshop, minden mennyiségben! Itt aztán eláraszthatod a megrendelőt a részletekre vonatkozó kérdések százaival, amire nyilván nem tud válaszolni, összezavarodik, és belátja, mennyire ködösek az elképzelései. Segítségre van hát szüksége, közösen meg kell terveznetek a rendszert.

Hidd el, nem az kell neked, amit akarsz!

Az első nehéz lépés után jön a következő: a workshopok, tervezési megbeszélések során lassan összeáll egy rendszer képe. Egy akkora rendszeré, amihez képest a houstoni űrközpont homokozóvödörnek tűnik egy lapáttal. A felvázolt komplexitás első körben hatalmas büszkeséggel tölti majd el a megálmodóit, és így még fájdalmasabb lesz szembesülni a ténnyel, miszerint ezt a szoftvert így nem lehet megcsinálni a tervezett erőforrások hatszorosából sem.

Az üzenet, amit közvetítened kell a következő:

Vágni kell a szkópból, annyit, amennyit most még el sem tudtok képzelni, de ez az egyetlen út a sikerhez.

Ne mutass irgalmat, vágjatok ki mindent, amíg azt nem mondják, hogy már képtelenség ennél többet elvenni belőle: ami így megmaradt, annak a felét érdemes megcsinálni. Persze lesz sírás, tiltakozás, ellenkezés, de a kezdeti célok drasztikus megvágása az egyetlen esélyetek. Sokkal jobb egy egyszerű és működő rendszer, mint egy soha el nem készülő monstrum: egy használható lapát ezerszer többet ér egy nem felborult exkavátornál. Ezzel próbálj meg gödröt ásni:

Ugye, hogy jó lesz a lapát is annak a néhány tujának?

Mindig van egy következő verzió

Van azért egy általános gyógyír, ami segít enyhíteni a megálmodott, vágyott, de elveszni látszó funkcionalitás által okozott kínt: a következő verzió. Csak kevés funkciót érdemes végleg eltünteti az egyszerűsítési, fókuszálási folyamat során: már a projekt előkészítése során kezdjük el hangsúlyozni, hogy több fázisban fogunk dolgozni. Lesz majd egy következő, meg egy azutáni, meg azutáni verzió, és mindazt ami nem valósult most meg, megvalósul majd akkor!

Ez a megoldás egyrészt nem engedi, hogy eseltegesen indokolt fejlesztési igények elvesszenek az erőteljes terjedelemvágás során. Másrészt lelkileg könnyebb elviselni a vágyak meg nem valósulását, ha életben hagyjuk a reményt. Úgy valahogy, ahogy Kovács Gézuka 5 éves óvodásnak is azt mondták a szülei Mukiról, a kis húsvéti nyusziról, hogy "neeeem Gézuka, a kis Muki jól van, csak elköltözött egy gyönyörű farmra, ami nagyon messze van, úgyhogy nem tudunk oda elmenni." Pedig valójában a Gézuka apukája bizony átment szegény Mukin a Zsigulival tolatás közben, amikor az a kocsibejárónál téblábolt.

Ahogy minden kis nyuszi számára létezik valahol egy távoli, gyönyörű farm, legyen úgy a te projektedben is mindig ott a következő verzió!