Néhány évvel ezelőtt elolvastam Daniel H. Pink Motiváció 3.0 című könyvét. A könyv nagyon érdekes, és annak idején komolyan lázba hozott. A szerző azt boncolgatja, mi motivál minket a munkánk során, és a motiváció hogyan változott a történelem során. Előre is elnézést kérek a könyv tartalmának végtelen leegyszerűsítéséért, csak azok kedvéért, akik még nem olvasták volna: az író 1.0-ás motivációnak az egizisztenciális motivációt nevezi (azaz ha nem mész ki vadászni a barlangból, megdöglesz éhen), 2.0-ásnak az anyagi motivációt (ha sokat dolgozol, több pénzt kapsz, mint ha keveset), 3.0-ásnak pedig azt, amikor a munka, amit végez az ember olyan örömöt okoz, hogy magáért a tevékenység közben átélt élvezetért végzi azt.

Nem kell rögtön itt a pornóiparra asszociálni, a programozás is tud ilyen örömforrás lenni, feltéve persze, hogy  valami gyönyörű mesterséges intelligencia alapú algoritmust ír az ember, nem pedig valami olyan unalmas és lélekölő migrációs szkriptet, ami elől még az örök optimista Spongya Bob is rituális öngyilkosságba menekülne.

Itt a Derrick és Harry projektmenedzsment blogon utánajártunk, ezeken az alapmotivációs tényezőkön kívül vajon mi indíthat minket arra, hogy reggelenként otthagyjuk a jó meleg ágyat, és erőtlen porhüvelyünket eljuttassuk a munkahelyre, ahol aztán kisebb-nagyobb hatékonysággal GDP-t reszeljünk. Tudatos használatukkal, felismerésükkel bizony sokkal jobb projektvezetővé válhatunk: nincs könnyebb, mint motivált projekttagokkal dolgozni, és nincs nehezebb, mint motiválatlanokkal!

Baszogatás Minimalizálás

"Csináld már meg! Naa, csináld meg! Légyszi csináld már meg, már annyiszor kértelek! Hányszor kérjem még, hogy csináld meg?" 

Vonatkozhatnak ezek a mondatok a szemét levitelére, rendrakásra az íróasztalon, vagy a havi projektriport elkészítésére: bármelyikről is van szó, gyűlöletes, és semmilyen örömet nem okozó feladatok esetén szokás addig piszkálni a célszemélyt, amíg az már az őrület határára kerülve inkább megtesz bármit, csak hogy hagyják végre békén. Nagyon egyszerű, olcsó, és sokszor hatékony motivációs eszköz ez. Arra kell csak figyelnünk, hogy a baszogató személynek tovább tartson ki a türelme és legalább eggyel többször el tudja mondani az ominózus mondatokat, mint ahányszor az áldozat azt képes végighallgatni.

Ordítás Megelőzés

A konok, de alacsony hangerejű baszogatás "lassú víz partot mos" technikájának ellenkezője az ellentmondást nem tűrő üvöltés. Itt nem lassan mossuk a partot, hanem kilövünk rá egy taktikai atomtöltetet, üvöltünk, ahogy a torkunkon kifér, ha el akarunk érni valamit, illetve tevékenységre szeretnénk motiválni beosztottjainkat. Borítsuk vérbe a szemeinket, rántsuk össze szemöldökünket, hogy egy bozontos ívet formázzon villámló szemgolyóink fölött, tágítsuk ki majd rezegtessük orrlyukainkat, levegőt be, majd ordítsunk valami ilyesmit:

"Nem érdekelnek a kifogások, legyen meg az a kurva projekt február 15-re, különben fehérjefeldolgozóban végzitek alapanyagként!!"

A hatás nem marad el. Szeretni nem fognak, az biztos, de mindenesetre motiválva érzi majd mindenki magát, hogy megtegyen minden tőle telhetőt a következő üvöltés elkerülése érdekében. Túl sűrűn azonban nem szabad alkalmazni ezt az eszközt, mert kialakulhat ellene egyfajta rezisztencia, ahol a hallgatóság fásult nyugalommal hallgatja az ordítást.

Apa/Anya Majd Megdícsér

Hatalmi szóval nem csak negatív, hanem pozitív érzéseket is lehet kelteni. Mindannyiunkban ott lakozik valahol a gyermeki énünk, aki ikszbokszozáson, makramézáson, vagy fingós vicceken röhögésen túl bizony arra is vágyik, hogy a szülők megdícsérjék, mert ügyes volt. Persze a munkahelyünkön nyújtott teljesítményünkért már saját szüleink biztosan nem fognak megdícsérni, hiszen ők még abból az érából származnak, amikor a legkevésbé érthető foglalkozás a "munkaügyi főelőadó" volt, és fogalmuk sincs arról, mi az a projekt, meg IT: marad tehát a főnök.

Fiatalabb kollégákban jobban, idősebbekben kevésbé, de ott munkál a dícséret és elismerés utáni vágy, hogy azt mondja már végre az anya vagy apaszerepet betöltő főnökünk: "Jujj de ügyes voltál, büszke vagyok rád!". Különösen hatásos módja a dícséretnek, amikor valakit az év dolgozójának választanak meg. Hosszú heteken keresztüli túlórákat, heroikus erőfeszítéseket eredményezhet az elismerés utáni vágy.

Aztán persze a menedzserek általában gondoskodnak ennek a motivációtípusnak a kiirtásáról: elég egyszerűen ignorálni néhányszor a dolgozók teljesítményeit és elegánsan elfeledkezni az elismerésről. Ettől a dolgozók átlépnek a nyílt tekintetű, bizalomtól sugárzó kisgyermeki korból a duzzogó kamaszkorba, akiket már pont semennyire nem érdekel apuci és anyuci, illetve a főnök elismerése.

Az Iskolás Reflex

Sokat gondolkoztam azon reggelenként félálomból kikászálódván, hogy most vajon melyik motivációtípus vesz rá arra, hogy ne aludjak tovább? Ugyan, kinek jár a fejében az év végi bónusz reggel felkeléskor? A flow csodálatos érzését se éli át senki reggel ébredéskor, miközben a csipát karmolja ki a szeméből. Mégis megtesszük, gondolkodás nélkül minden munkanap minden reggelén, kávét főzünk, zuhanyzunk, rohanunk a gyerekkel az oviba, zsúfolódunk a metrón, dudálunk a dugóban, mintha az életünk múlna rajta.

Ilyenkor hat ránk minden motivációk leghatalmasabbika, az Iskolás Reflex. Két-három éves korunktól kezdve arra treníroz minket a család és a társadalom, hogy az a dolgunk, hogy hétköznapokon reggel bemenjünk valahova, és ott legyünk, akár akarjuk, akár nem, akár van értelme, akár nincs. Nem azért tesszük, mert szeretjük, nem azért, mert félünk az éhhaláltól, vagy a főnökünk haragjától: egyszerűen megszoktuk, hogy ha nem szombat, vasárnap, vagy március 15 van, akkor megyünk dolgozni és kész. Azt mondod, ez nem motiváció, hanem megszokás? Én meg azt, hogy a megszokás maga a motiváció, ami végighajszolja az embereket a hétköznapjaikon. Ha boldog projekttagokkal sikeres projektet akarsz csinálni, ne hagyd, hogy az emberek csak megszokásból dolgozzanak a projektedben! A megszokás ugyanis csak addig hat, amíg a célszemély be nem ér a munkahelyére...