Mivel a múltkori cikkünkben mélyére mentünk a munkahelyi fúrással kapcsolatos technikáknak, úgy illik, hogy most néhány szót ejtsünk arról, hogyan is lehet ez ellen a nem éppen konstruktív és morálisan is megkérdőjelezhető tevékenység ellen tenni. Általános érvényű igazságot nehéz megfogalmazni, ezért inkább néhány gondolatot szedtünk össze ebben az egyébként is jellegzetesen mélyen emberi témában, ami segíthet a helyes taktika megválasztásában.

Amikor viccesen furkálódunk

Van olyan, amikor szinte népszokás jelleggel rúgunk bele egymásba egymás háta mögött, például:

"Jánossal ebédeltem, hát neki már az óvodában is tuskó volt a jele..."

Nincs is kimondottan célunk a dologgal, akár vicces csipkelődésként kategorizálhatnánk a dolgot, ha az illető hallaná. De nem hallja persze, legalábbis direktben nem, és így viszonylag nehéz vidám tréfaként kategorizálni az ilyesmit. Ezek ellen a jellemzően koncepció nélküli, nem konkrétumokra fókuszáló beszólások ellen nem sokat tehetünk, fogadjuk el őket, mint a közösségi kapcsolatépítés elkerülhetetlen eszköze: nem sok mindennek van ugyanis olyan összekovácsoló ereje, mint egy finom közös gyalázkodásnak.

Amikor feszültséget vezetünk le

Az előző típus egy speciális változata a feszültség levezető fúrás, aminek szintén nincsen különösebb stratégiai jelentősége: 

"B**meg, három órán keresztül hallgattam annak az inkompetens Tihamérnak a nyekergését a JSF-ről!"

Az ilyen esetben sokkal inkább a frusztrációnk kicsatornázásáról van szó, mérgünk amilyen könnyen jött, ugyanúgy el is múlik majd. Az ilyen esetek elkerülésére esetleg próbáljuk nem idegesíteni hülyeségekkel kollégáinkat, azaz gondoljunk bele az ő helyzetükbe: lássuk meg, hogy nem feltétlenül vágynak egy három órás JSF előadásra két nappal a saját rendszerük élesítése előtt.

Amikor komollyá válik a dolog

Az önbizalom hiánya, a kudarctól és megaláztatástól való félelem, a hibáinkkal való szembenézés nehézségei mind kemény kihívások elé állítanak minket a mindennapjaink során. Nem csoda, hogy sokan és sokszor választjuk a sötét oldalt, és ölünk energiát mások befeketítésébe ahelyett, hogy önnön hibáinkon próbálnánk javítani. De ugyanide tartozik a pozíciókra való ácsingózástól, vagy a saját székünkbe kapaszkodástól vezérelt fúrás is.

Gondoljunk bele, mennyivel könnyebb azt mondani, hogy:

"Tasziló elb**ta!"

mint azt hogy:

"Hibáztam, de tanulok belőle."

Rettegünk a felelősségre vonástól, a büntetéstől, és gondolkodás nélkül készek vagyunk másokat feláldozni, hogy elkerüljük ezeket. Gyávák vagyunk szembenézni saját gyarlóságunkkal, lusták vagyunk megváltozni. Ugyancsak sokkal nehezebb valami jót alkotni, mint mások eredményeit porig alázni.

A kényelmes megoldás pedig az, ha mások valós vagy kitalált hiányosságaira mutogatunk folyamatosan. Mert megváltoztatni saját magadat a legnehezebb, nem másokat. Azt ugyanis neked kell csinálni, nem pedig a másiknak.

De mit tegyünk, ha ilyen motivációtól hajtva nyomják belénk a vállalati fúrógépet? Ha a közeg fogékony az ilyesmire, akkor megpróbálhatjuk felvenni a kesztyűt (azaz mi is beindítani az ellenfúrógépet), de ezzel hosszú, megterhelő, és teljesen meddő harcra számíthatunk. Elmélyítjük a valószínűleg már létező konfliktusainkat, és rettenetesen sok lelki energiát fogunk elpocsékolni ahelyett, hogy a munkánkkal foglalkoznánk. Ráadásul arról a szintről, ahova ilyenkor leereszkedünk, már nagyon nehéz a korrekt munkakapcsolat szintjére visszatérni.

Ha nem élvezzük az ilyesmit, akkor azt javaslom, ne csináljuk! Tudatosítsuk magunkban, hogy mi történik, és ne lőjünk vissza! Bizonyosodjunk meg arról, hogy akik számítanak, azok objektív véleményt alkothassanak rólunk, és érdemben nem befolyásolja őket a minket ért fúrás! Ha kell, váltsunk, keressük meg azt a közeget, akikben bízhatunk, aztán menjünk, és dolgozzunk tovább!

Mert a végén nem a főnökünknek, a szüleinknek, a megrendelőnkek vagy a menedzserünknek kell megfelelni, hanem annak az egyetlen embernek, aki reggel visszanéz ránk a tükörből.