Mindannyian szeretnénk kiteljesedni, meg boldog életet élni, kevés stresszel és sok örömmel. A munkahelyét viszont a legtöbb ember szörnyen utálja. Mit is szerethetne rajta? Van valami rohadt unalmas, vagy éppen halálosan stresszes munkája, egy bunkó főnöke meg egy rakás idióta kollégája. Azokról a tetves ügyfelekről meg rohadék versenytársakról már nem is beszélve! Azért bejár, mert kell a pénz, végül is a pénzért csinálja mindenki az egészet, mondja magának.

Image by Derrick & Harry Blog

Na azért, hogy ezek az emberek minden nap bemenjenek dolgozni, találták ki az úgy nevezett work-life balance-ot, ami, magyarul azt jelenti, hogy munka-élet egyensúly.

A work-life balance azt mondja, akkor élsz harmonikus életet, ha egyensúlyt tartasz a munka meg a magánélet között. Az egyensúlyt alapját a következő alaptézis képezi:

MUNKA = SZENVEDÉS

MAGÁNÉLET = BOLDOGSÁG

A munka során átélt szenvedés pedig nem más, mint az ár, amit meg kell fizetnünk a magánéletben átélt boldogságunkért. Az egyensúlyt két irányból kell fenntartani:

1: Nem szabad túl sokat dolgozni, mert a sok szenvedéstől teljesen megnyomorodunk, kiégett emberi ronccsá válunk, 47 évesen sztrókot kapunk, aztán ülhetünk otthon a kerekesszékben és nézhetjük idegbénulástól lebiggyedő ajakkal a tévéshoppot.

2: Nem szabad túl sokat a magánélettel foglalkozni, mert akkor nem fogunk elég pénzt keresni a munkahelyen átélt szenvedésünk során, és nem lesz pénzünk boldognak lenni a magánéletben.

Jól hangzik a dolog elsőre, sokan be is szopják rendesen aztán leélik az egész életüket ezzel próbálkozva, pedig nem is működik az egész.

Először is, a magánéletünk közel sem tömény boldogság. Ilyen tételek vannak benne, hogy:

• Bevásárlás valami mocskos nagy áruházban, zombiapokalipszist idéző jelenetektől terhelve
• Gumicserére vinni a kocsit, ahol kiderül, hogy szög van a tavalyiban és nem lehet már felrakni ezért új szettet kell venni százhúszezerért
• Dagadó nyaki erekkel minden közlekedési szabályt áthágva vergődni a dugóban egymillió másik mindenre elszánt emberrel küzdve, és már megint utolsónak érni a gyerekért az oviba
• A partnerünk szüleihez látogatni és azt hallgatni egész hétvégén, hogy miért nincs gyerek, vagy ha van, akkor nem úgy kellene nevelni, ahogy
• Orvoshoz menni tizenhetedjére a semmitől el nem múló ekcémás foltokkal
• stb.

Szóval van abban is szar élmény éppen elég. A dolog eredménye az, hogy a munkával meg magánéleti dolgokkal töltött időnk ugyan lehet egyensúlyban, de az öröm-szenvedés aránya sokkal inkább így alakul:

A másik gond meg a pénz. A munkával lehet kevés és sok pénzt keresni, de mind a kettővel van baj:

Ha kevés pénzt keresel, akkor megélhetési gondjaid lesznek amellett, hogy utálod a munkahelyedet, úgyhogy nyomorultul fogod magad érezni a munkában is, és a magánéletben is.

Ha sok pénzt keresel, akkor sokat is dolgozol, a sok munkától kiégsz, a sok munkával megkeresett sok pénzedből kényszeresen drága dolgokat veszel hogy abban a kis szabad idődben legyen valami örömöd is az életben, amely drága dolgoknak a fenntartása is nagyon drága, így még több pénzt kell keresned, hogy nehogy visszaessen az életszínvonalad, amitől még többet és még stresszesebben kell dolgoznod, amitől még jobban kiégsz, amitől még drágább dolgokat veszel, hogy a még kevesebb szabad idődben legyen egy kis örömöd, amely még drágább dolgoknak még többe kerül a fenntartása, így még többet kell keresned.

Sokunknak a munkaidő fogalma ugyancsak kezd értelmetlenné válni: szinte minden munkánkat el tudjuk végezni egy mobiltelefon, egy számítógép meg egy wifi hozzáféréssel, akármikor, akárhol. A személyes találkozókat előre kell sokszor 2-3 hétre leegyeztetni, annyira zsúfoltak mindannyiunk napjai. Hol vannak már azok az idők, amikor mindenkit meg lehetett találni az asztalánál? Ha van még egyáltalán asztalod és még ha szabályozottabb multiban is dolgozol, akkor is a napod nagy részét az épületben keringve töltöd, megbeszélésről megbeszélésre vándorolva. A kreatív munkákat amúgy sem lehet 9-17-ig végezni: a legjobb ötleteink sokszor biciklizés közben, vagy félálomban elalvás előtt jönnek.

A lelki nyomor pénzzel való balzsamozása csak további lelki nyomorhoz vezet, tele van a magánéletünk is utálatos feladatokkal, és a munkaidő is kezd értelmezhetetlenné válni,

Úgyhogy hagyjuk már ezt a worklife balanszot!

Nincs más esélyünk a kiegyensúlyozott életre csak az, hogy a munkánkban is találjunk egy csomó örömöt. Nem háromhavonta tíz percet, hanem minden nap. A technológiai lehetőségeket állítsuk a szolgálatunkba, és alakítsuk a saját napirendünket minél inkább a saját igényeinkhez: itt van néhány példa arra, hogy egyes híres emberek hogyan osztották be a napjukat és dolgoztak.

A munka és a magánélet határai el fognak tűnni, és ezzel nincs is semmi baj, genetikailag is erre vagyunk kondicionálva. A "munkaidő" egészen az ipari forradalomig értelmezhetetlen fogalom volt: az emberek élték az életet, és tették a dolgukat. Semmivel nem töltünk annyi időt ébren töltött életünk során, mint munkával. Amíg nem fogadjuk be az életünkbe és nem találjuk meg a harmonikus helyét, nem fogunk teljes életet élni. De kár is lenne kihagyni, mert a jó munka az egyik legjobb dolog, ami egy emberrel történhet az életben!

Image by Gerd Altmann from Pixabay