Mint halnak a víz, mint mezei virágnak a rét, és mint programozónak a stackoverflow, olyannyira lételeme minden menedzsernek a határidők osztogatása. A kezdők persze azt gondolják, hogy ez egy egyszerű dolog. Felcsapják a projektmenázsment kézikönyvet, és már látják is, hogy megy ez: meg kell becsülni a feladathoz szükséges időt, figyelembe venni a belső és külső függőségeket, rátenni a szükséges biztonsági tartalékot, belekalkulálni a résztvevők tapasztalati szintjét, nem elfelejteni a felmerülő technikai, üzleti és humán kockázatokat, és már meg is van a feladat határideje.
Annyira nem is hangzik egyszerűen, ugye? Kis feladatokra még csak-csak működhet a dolog, de hogyan adjunk határidőt mondjuk annak a feladatnak, hogy valósítsuk meg a Nemzeti Mágnesvasút Jegyrendelési és Menetrend Projektet? Előre szólok: reménytelen küldetés nekiállni, és jól becsülhető részfeladatokra bontani munkát:
- Egyrészt annyi ideig tart, hogy beleőszülünk
- Másrészt a végeredmény torokszorítóan távoli határidőt fog produkálni, mondjuk három és fél éves projektlefutást csak az első fázisra
Kinek jó ez? Senkinek. Úgyhogy a rutinos Nagyfőnök nem úgy áll neki egy nagy projektnek, hogy "Srácok, mondjátok már meg, hogy mikorra tudna a Nemzeti Mágnesvasút Jegyrendelési és Menetrend Projekt (NMJMP) elkészülni" hanem úgy, hogy "Fél éven belül legyen egy NMJM rendszer, vagy kitaposom a beleteket!!"
A felületes szemlélő azt gondolhatná, hogy ennek a hozzáállásnak semmi értelme, hiszen minden résztvevő számára hamarosan úgyis világossá válik a szörnyű valóság, miszerint a NMJM projektet képtelenség három és fél évnél hamarabb megcsinálni. Na de ki merné ezt a Főnöknek megmondani? Senki: egyébként is, a nagy cégekben a legnagyobb tabu a felülről jött döntések értelmét keresgélni.
Úgyhogy mindenki beáll a sorba, bólogatva mantrázza a lehetetlen határidőt, és elkezd véres verejtékkel dolgozni, hétvégézni, gyomorfekélyt növeszteni. Aztán eljön a határidő, amire persze még nincs kész semmi. Eltolják a határidőt fél évvel, megint őrjöngés következik, tovább nő a gyomorfekély, megint nincs kész, hatalmas drámák között újra határidőeltolás. Aztán következik egy kamu élesítés, ami után még egy úgynevezett utókövetési fázisban erőltetett menetben használhatóvá reszelik a résztvevők a rendszert. Végül pedig lefordulnak a székükről, és mennek a szanatóriumba.
De miért, miért csinálja ezt a Nagyfőnök? Mikor úgyis csak három év múlva lesz kész a rendszere, ahogy egyébként jósolták volna, ha megkérdezte volna valakitől?
Hát azért, mert a Nagyfőnök pontosan tudja: semmi nem veszélyesebb, mint a túl távoli határidők kijelölése. Tisztában van vele, hogy ha azt mondja, "Legyen kész a rendszer három év múlva!", akkor az első két és fél évet a résztvevők megvalósíthatósági tanulmányok készíttetésével, scope-on való vitatkozással és a következő síelés/nyaralás/fesztiválozás megtervezésével töltik. Lazán. Stresszmentesen.
Ami persze nekik jó, csak éppen nem készül el az égvilágon semmi, se fél év alatt, se három év alatt.
(Pontosan ugyanez a jelenség figyelhető meg az analízis szigorlatra való tíz napos felkészülésnél az egyetemistáknál: az első nyolc napban tanulják meg az anyag 10%-át, az utolsó kettőben meg a maradék 90%-ot. Legalábbis én mindig így csináltam. Meg mindenki más is, akit ismertem.)
A nagy cégeknél amúgy is benne van az általános mentalitásban a passzivitás, ha nincs nyomás, nincs eredmény se. Három és fél év múlva az ott dolgozók fele ráadásul már egy másik cégnél fog dolgozni, beleértve a vezetőség jelentős részét is, akkor meg minek erőlködjenek? A Nagyfőnöknek meg nincs más választása, mint kitűzni a lehetetlen határidőt és fokozni a nyomást.
Persze, ha az emberek ezekben a cégekben szeretnék, amit csinálnak, örömmel alkotnának, úgy éreznék, számítanak, motiváltak lennének, akkor minderre nem lenne szükség, de ez már egy másik történet.
