Vasárnap reggel van. Felébredsz, és valami távoli, alig érzékelhető, leheletfinom rossz érzés suhan át rajtad. Tudod, hogy még van hátra belőle, tudod, hogy élvezned kéne minden percét, de mélyen legbelül már érzed, hogy az imádott, csodálatos munkamentes hétvégének hamarosan vége. A távoli kellemetlen érzés gyomorszorító rosszkedvvé hízik ebéd utánra, mert nem hazudhatsz magadnak tovább: hiába próbálod kétségbeesetten megmarkolni a boldog szabadnapod utolsó óráit, azok futóhomokként peregnek ki az ujjaid között, és hamarosan ott állsz üres marokkal és vérző szívvel a hétfő reggel elmondhatatlan borzalmának kellős közepén. Hétfő reggel, amikor a hétvége már csak egy gyorsan szürkülő emlék, ami egy percig sem tartott, talán igaz sem volt.
Nem a vasárnappal vagy a hétfővel van a gond, ezek csak napok. A gond a munkáddal van, amit nem szeretsz. A munkáddal, amiben nem érzed jól magad, ami nyomaszt, amiben nem tudsz örömet találni. De mi kellene ahhoz, hogy ne így tekintsünk a munkánkra, hanem örömet találjunk benne? Hogy várjuk a hétfőt, és ne rettegjünk tőle?
